SZEMLÉR GÉZA

Tűzoltásra kényszerülve

Metszet a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesületének két világháború közötti történetéből

Részletek az ELTE szociális munkás szakán készült 2005. novemberi diplomadolgozatból

Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk arról, milyen körülmények között tevékenykedett a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete, azt is ismernünk kell, hogy az adott kor szociális törvénykezése és szociálpolitikája mögött milyen társadalomfilozófiai meggondolások, értékek húzódtak, és ezek miként befolyásolták a szociális szektor működését. Gergely Ferenc, a magyar gyermekvédelem történetét feldolgozó munkájában többször is utal arra, hogy a konzervatív kormányzat erőteljesen gáncsoskodott a baloldali kötődésű Gyermekmozgalommal szemben. Mindez azt tükrözi, hogy a hatalom nem rokonszenvezett az MSZDP holdudvarához tartozó egyesületekkel, mozgalmakkal.

[...]

A két világháború közötti szociálpolitika értelmezése ugyan többször vita tárgya a szakmánkban, de abban többé-kevésbé konszenzus van, hogy a korszellemet és a kor állami szociálpolitikáját dominánsan a vallásos-konzervatív értékrend határozta meg, és ebben 1944-ig alapvető változás nem is történt. A Horthy-rendszer szociális gondoskodását elemezve Ferge Zsuzsa a gazdasági és társadalmi fejlődés viszonylagos megkésettségére, a relatíve szűkös forrásokra, a feudalisztikus társadalomszerkezet konzerválódására, illetve a polgári demokratikus fejlődés csökevényességére mutat rá és a kor ,,hivatalos szociálpolitikáját" elsősorban szegénypolitikának értelmezi. Susan Zimmermann ugyanakkor így fogalmaz Gyáni Gábor ,,A szociálpolitika múltja Magyarországon" című előadásának vitájában: ,,A magyar szociálpolitika sem nem ,,elkésett", sem nem ,,elmaradott", hanem saját utat járt be, amely másfajta (a nyugat-európai, iparosodottabb polgári társadalmakhoz képest más, kiemelés tőlem) modernitáshoz vezetett.." Tomka Béla kutatásai szerint bár Magyarország mindvégig elmaradt Nyugat-Európától a GDP-arányos jóléti kiadásokat tekintve, a lemaradás mértéke mindemellett kisebb volt a két világháború között, mint a háborút követő három évtizedben. Tomka ezzel kapcsolatban arra is rámutat, hogy a magyar kormányzat a század első felében (teszem hozzá, nagyobb intenzitással elsősorban az I. világháború előtt) számottevően kiterjesztette a társadalombiztosítás által finanszírozott szolgáltatások körét (igaz, a lefedettséget elsősorban a városokra korlátozva). Mindez nyugateurópai viszonylatban is jelentősnek volt mondható. Ugyanakkor Matolcsy Mátyás számításai jól mutatják, hogy a gazdasági válság drasztikusan derékba törte a 20-as évek második felében elkezdődő konjunktúrát (és ezzel egyben egy makroszintű jóléti rendszer gazdasági alapjait): a mezőgazdasági népesség életszínvonala 1933-34-ben az 1928-29-es szint mindössze 69%-át érte el, a napszámbérek szintje 1935-ben pedig az 1929-es érték 61%-a volt. A munkások reálkeresete 1935-36-ban 10%-al, 1943-ban pedig 20%-al múlta alul az 1929-es szintet. Mindez bénítólag hatott a magyar társadalomra. Jómagam a két világháború közötti szociálpolitikára úgy tekintek, mint egy paternalista, a szociális jogok kiterjesztésében gátolt rendszerre. Ez a rendszer ugyan több ponton is igyekezett túljutni a szegénypolitikai gyakorlaton, de attól elszakadni a Horthy korban igazából nem tudott.

Az 1920-ban (újra) hatalomra kerülő, a forradalom okozta sokkból éppen csak felocsúdó konzervatív tábor érthetően a társadalom stabilizálásában volt érdekelt, hiszen saját hatalmát is csak egy viszonylag stabil társadalomban tudta megszilárdítani. A két világháború közötti Magyarországon gazdasági, társadalmi válságok követték egymást és csak a húszas évtized második felében, valamint a 30-as évek közepétől volt megfigyelhető gazdasági konjunktúra. Ennek tükrében a szegénység mértéke főleg az I. világháború után, illetve a gazdasági válság éveiben volt kiugróan magas. Ezt a háború okozta emberveszteség, a gazdasági válságok miatt ugrásszerűen megemelkedő munkanélküliség, az agráriumban tapasztalható igen alacsony bérszínvonal is táplálta. A folyamatos forráshiány, valamint a mérhetetlen nyomor komolyan gátolta egy makroszintű, az egész társadalmat átfogó jóléti szociálpolitika kialakulását. Részben ennek is köszönhető az, hogy a szociális jogkiterjesztés folyamata a két világháború közötti Magyarországon igen lassúnak bizonyult.

A szakirodalom és a levéltári anyagok tanulmányozása során többször tapasztaltam, hogy a két világháború közötti polgári radikális, illetve szociáldemokrata értékrend talaján álló szervezetek, szakemberek, szakpolitikusok a szociális jogok gyorsabb és szélesebb körű kiterjesztése mellett érveltek. ,,A szegényügy mai országos kezelése már alapjában sem lehet kielégítő, egyrészt, mert nem a jog, hanem a humanitás alapján áll, s nem ismer el (állami) kötelezettséget, másrészt kegyeket osztogat, ha nyújt s nemcsak már ezáltal is megalázó, hanem a közsegély nyújtásával egyenesen megfosztja a segélyezettet polgári jogainak teljes élvezetétől." - idézi Ferge ifj. Könyves Tóth Kálmánt. Ennek tükrében fontos szakmatörténeti, társadalomtörténeti kérdésnek tartom annak átgondolását, hogy a szociális jogkiterjesztés vontatottságával és szegmentáltságával kapcsolatban mekkora szerepet játszott a gazdasági teljesítőképesség alacsony foka, illetve a hatalmon lévő csoportok félelme, attitűdje, értékrendje, valamint a tapasztalat- és tudáshiány. Tény, hogy a szociális jogkiterjesztés inkább csak a városi dolgozókat (munkásokat, közalkalmazottakat, köztisztviselőket) érintette a 20-as évek második felétől. Az agrárágazatban dolgozók biztosítása a II. világháború végéig gyakorlatilag megoldatlan maradt (az 1927-es: XXL. tv. ugyan némileg kibővítette a kötelező baleseti és betegségi biztosításban részesülők táborát, az 1928-as XL. törvénycikkely pedig kiterjesztette az öregségi nyugdíj intézményét az 1927-es törvény hatálya alá tartozókra. A mezőgazdaságiak valamint a 300 pengő havi kereset feletti kategóriába tartozó magánalkalmazottak ugyanakkor kimaradtak a rendelkezésekből).

Bár az állami, kötelező biztosítási formák mellett megannyi magán és önkéntes pénztár működött, ezek elsősorban a városokban dolgozó, képzettebb gyári munkások és vállalati alkalmazottak számára voltak hozzáférhetőek. (Néhány magánvállalat- a kor szintjéhez képest-meglepően fejlett humánpolitikát gyakorolt. Gondoljunk csak a Ganz Rt-re, amely szakmunkásai számára óvodát, kultúrközpontot, sőt egy egész lakótelepet tartott fenn, ezzel magasan felülmúlva a kor állami szociálpolitikáját). Ugyanakkor a munkanélküliség kezelésére biztosítási alapú, megnyugtató megoldás az egész korszakban nem született sem városon, sem vidéken, így a munkanélküli lét gyakran az azonnali elszegényedéssel volt egyenlő (főleg azoknál, akik nem rendelkeztek nagyobb fölhalmozott vagyonnal). A munkanélküliek ,,érdemességük" alapján kaphattak közsegélyt, cserébe viszont ínségmunkán (értelmiségiek, diplomások esetében szükségmunkán) kellett részt venniük. Az ínségakciók forrásait magánadakozásokból fedezték.

A szegénypolitikán túl: néhány ,,szociálpolitikai" kísérlet A szegényügy ,,kezelése" gyakorlatilag az egész korszakban napirenden volt, hiszen a létfenntartási szegénységgel küzdők száma még 1940-ben is 5 millió fő körül mozgott. Ferge megjegyzi, hogy a korabeli hatalom igyekezett a strukturális szegénység ügyét megosztani és a szegényparasztság, a munkásság és a pauperizmus kérdéseit külön-külön kezelni. Az érdemeseket az érdemtelenektől különválasztó szegénysegélyezésen és nyomorenyhítő ínségakciókon túl azért megjelent néhány olyan koncepció is, amelyek makroszinten próbálták ,,kezelni" a szegénységet (egyes momentumok már szociálpolitikai megközelítéseket is mutattak).

Oslay Oswald, ferences páter fogalmazta meg 1927-ben az úgy nevezett ,,egri norma" alapelveit: a nyomort egy otthoni gondozással egybekötött segélyezési rendszerrel kívánta enyhíteni, egyben az utcai koldulást is ezzel szándékozta kiváltani. A koncepció az idősgondozás terén bizonyult a leghatékonyabbnak, de számos csoport problémáit (pl. a szegény családosokét) nem tudta kezelni. Elképzelései illeszkedtek a kor konzervatív elgondolásaihoz, hiszen azok nem tartalmaztak a szegénység társadalmi szintű megszűntetésére vonatkozó, jogkiterjesztő momentumokat, hanem inkább csak a szegényeket igyekezett szervezettebben segíteni. Az egri norma 1940-ig 34 városban vált honossá, ,,magyar norma" néven, ám a program végül alacsony színvonalon és szervezettségi fokon valósult meg. Az agráriumban élő napszámosok és cselédek helyzetén javítani kívánó úgynevezett ,,komáromi norma" (amely minimális munkabért, természetbeni segélyt és családi pótlékot jelentett volna az érintetteknek) ugyanakkor a munkáltatók ellenállása miatt nem terjedt el széles körben.

A 30-as évektől (főleg az újabb gazdasági és társadalmi válság hatására) egyre nagyobb lett az igény arra, hogy egy olyan átfogó törvény szülessen, ami nem csak a tűzoltást és krízisintervenciót tűzi ki célul, hanem a széleskörű megelőzést és nevelést is előirányozza. A hagyományos szegénypolitikánál már előremutatóbb (lett volna) az a gondolat, amely szerint a szociális gondozásban, szociális munkában az egyénen túl a család (mint rendszer) is megjelenik, hiszen átfogó, hatékony szociális munkát (tartósabb helyzetjavulással) csak az egyén és a környezetének együttes vizsgálatával, támogatásával lehet végezni. Az 1940. évi XXIII. tc. (az ONCSA-ról ld. lejjebb!) ezt az elvet volt hivatott támogatni.

A ,,produktív szociálpolitika és szociális munka" célja a társadalmi zavarelhárítás (minél több aktív, produktív család ,,létrehozásával") volt. A 30-as évek szociális állameszményével összecsengő koncepciót Esztergár Lajos, pécsi polgármester dolgozta ki. A koncepció fontos elemeként Magyarországon ki kellett (volna) alakítani egy olyan, úgynevezett ,,szociális vármegyerendszert", amelyben a közigazgatás a szociális érzékenység és segítőkészség talaján áll. Esztergár szerint a szociális problémákat a kielégítetlen szükségletek okozzák, és csak azok tudnak kikeveredni a szegénység kötelékéből, akiknek a szükségleteit már kielégítették. A koncepció szerint az állam természetbeni juttatásokkal (házzal, építési anyagokkal, állatokkal, mezőgazdasági gépekkel) hitelezi az érintetteket, és a hitelt minden esetben vissza kell téríteni.

A programot először Szatmár megyében, majd Baranya megyében vezették be (a helyi Közjóléti Szervezetek koordinálásával) A produktív szociálpolitika koncepciója végül az Országos Nép és Családvédelmi Alapban (ONCSA) teljesedett ki. Az ONCSA, illetve az Országos Szociális Felügyelőség irányításával 1940 és 1944 között mintegy 12000 - kamatmentes kölcsönnel támogatott - ház épült, nagyobbrészt a falvakban. A program- progresszívebb vonulata ellenére is- élesen különválasztotta a szegények és nem szegények csoportjait, és egyedileg-érdemesség alapján- bírálta el a rászorultakat. Ferge szerint a ,,produktív szociálpolitika" inkább csak a szegénypolitika megreformált változata (szociális olajcsepp) maradt. Nem szakított a szegénypolitika gyakorlatával, hiszen csak a teljesítményre képes családokat vonta be a programokba. A bekerülés fontos feltételei közé tartozott a hitelképesség, és a 4 vagy annál több gyermek megléte. Jól mutatja a segélyezési program erőteljes normativitását, moralizáló jellegét, hogy a potenciális alanyoknak rendelkeznie kellett néhány-nem is mindig egyszerűen mérhető- ,,jó" tulajdonsággal, mint keresztény (katolikus) magyar öntudat, áldozatos, kemény munkavégzés stb. A produktivitásra nem képes családokat továbbra is a szegénygondozás, illetve a karitasz, jótékonykodás köreibe utalta. Esztergár Lajos koncepciója számos tudományos elemet tartalmazott: fontos szerepet szánt a szociológia, szociálpolitikai kutatásoknak, valamint a hatékony szociális közigazgatásnak. Mind emellett Esztergár rendszere mögött is ott húzódott a szegény rétegek radikalizmusától való félelem: (a munkanélküliség okozta) ,,veszedelmet" fokozza az elkeseredés, melynek táptalaja a mob (ínségesek), amely ugrásra készen várja a pillanatot, amikor szabadon eresztett szenvedéllyel nekiláthat a romboláshoz és a ,,minden a miénk" elv megvalósításához. Ma még a karhatalom sakkban tartja a csőcseléket, ma még respektusa van a közigazgatásnak, de mi lesz akkor, ha a fokozódó ínség áradata széttöri a korlátokat...A városok gyűjtőhelyei a szenvedélyeknek, ott szunnyadnak az explozív erők." - írja ,,A munkanélküliség és az ínség levezetése" című munkájában.

Az 1938-as és 1939-es zsidótörvények ugyanakkor a ,,zsidó térhódítást igyekeztek ellensúlyozni" - elsősorban az értelmiségi pályákon. Ungváry Krisztián szerint ,,...a korszak törvényhozói szinte egyöntetűen úgy gondolták, hogy az állam szerepvállalását drasztikusan növelni kell, és mindezt a társadalmi ,,őrségváltás" érdekében szükségszerű megtenni. Az ,,őrségváltás" lényege, hogy a ,,túlfogyasztó", illetve a társadalmi javaknak számarányuknál nagyobb arányát birtokló zsidó felső rétegeket meg kell fosztani vagyonuk és bevételeik egy részétől, melyet a szegényebb, elsősorban a keresztény magyar munkás (mezőgazdasági és ipari) rétegek, közülük is elsősorban a sok gyerekesek irányába kell újra elosztani..." A zsidókat bűnbakká tevő, a népjólétet mások jogfosztásával elérni kívánó, rasszista társadalompolitika messze nem a szociális jogkiterjesztés

talaján állt. 1939-től a háborús körülmények, a fokozott migráció, az egyre több hadi árva és hadi özvegy megjelenése, valamint a csellengő gyerekek és fiatalok tömege nagyon leterhelte a szociális ellátó rendszert. Eközben a hadigazdálkodás miatt folyamatosan csökkent a szociális szektor állami támogatása, mindez az ágazat újabb leépüléséhez vezetett.

Gyermekvédelem a korszakban

A szegénység és nyomor komoly próbára teszi a felnőtt társadalmat, de a gyerekek - sebezhetőbb voltuk miatt - még a felnőtteknél is kiszolgáltatottabbak, főleg ha a szűkség elhagyatottsággal, árvasággal párosul. A két világháború közötti magyar gyermekvédelem egy olyan felülről - és csak részben - modernizált rendszert örökölt, amely a szegénypolitikától makroszinten elrugaszkodni ugyancsak nem tudott. Bárczy István, Budapest főpolgármestere és a fővárosi reformerek tevékenysége a századforduló utáni évtizedben ezzel szemben már a megelőző szociálpolitikára, az egészségvédelemre irányultak. A felvilágosító és gondozási munkát egyaránt fontosnak tartották.

Bárczy a gyermekvédelem intézményi reformját sürgette. A fővárosi reformerek egy csecsemővédelmi hálózatot akartak létrehozni, kerületenként egy-egy intézettel. A reformok részben a kedvezőtlen politikai erőviszonyok, részben az I. világháború kitörése miatt nem valósultak meg. Magyarországon szinte alig voltak lelencházak, rengeteg gyermek élt az utcán. Gondoljunk csak arra, hogy az I. világháború után 100 ezer hadiárva volt Magyarországon és közben a gyermekmenhelyi férőhelyek száma jóval elmaradt a minimálisan elégséges szinttől! A gyermekvédelmi ellátórendszer emiatt szinte folyamatosan túl volt terhelve a 20-as évek első felében, a rendszert gyakorlatilag a tűzoltás jellemezte. Ebben némi segítséget nyújtott a Nemzetközi Vöröskereszt, továbbá néhány külföldi, illetve magyar egylet (mint például a magyar kormány által támogatott Országos Gyermekvédő Liga, amely az I. világháborút követő évtizedben mintegy 60000 gyermeket utaztatott ki Svájcba, Hollandiába, Belgiumba, Angliába, Svédországba, hogy a nyomortól megkímélje őket és ezzel a gyermekek szellemi és testi fejlődését elősegítse).

A 20-as évek második felétől a nemzetközi segítség fokozatosan elmaradt: egyrészről a magyar kormányzat presztízskérdést csinált a szegényügyből és emiatt nem akart további külföldi segítséget igénybe venni, másrészről a segélyező országok forrásai is lassan elapadtak. A magyar állam igyekezett a felelősségi köröket a törvényhatóságokra terhelni, ezzel is csökkentve az állami költségvetésre nehezedő terheket. A kötélhúzás következtében - főleg a városokban - nagy tömegben kerültek menhelyre a szegény, illetve az ínséges sorban élő gyermekek, holott a hatóságok eleinte pont a gyerekek ,,begyűjtése", hospitalizálása ellen, családban tartása mellett kardoskodtak. A menhelyre irányított gyermekek családjának már nem járt segély, így nem kellett a családokról ,,kétszer" gondoskodni. Mindez megkarcsúsította az állami kiadásokat. Ugyanakkor a kormányzat 1927 és 1935 között háromszor is csökkentette az intézetbe utalt, illetve a nevelőszülőkhöz kihelyezett gyermekek után járó tartásdíjakat. Ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítette a menhelyek működését. Gergely utal arra is, hogy a korabeli rendszer gyakorlatilag csak azért nem omlott össze, mert a falusi agrárszegények (nyomorgó kis-és törpebirtokosok) kapva kaptak azután a 8 Pengő után, ami egy telepre, nevelőszülőkhöz kihelyezett gyermek után járt. ,,...A gyereket részben az értem fizetett járandóságért, de főleg azért tartotta, hogy dolgozzanak neki. Egész hétre megvolt a munkabeosztás. Naponta reggel öt órakor keltünk. Mézes-mázas beszéddel serkentett minket a gyors munkára... Mosakodás nélkül ugrottunk ki az ágyból parancsait teljesíteni. Kosztáné hét órakor kelt. Ő fél liter tejeskávét reggelizett két zsemlével. Mi feketét kenyérrel. A hét első három napján Kosztáné dirigálása mellett a mosókonyhában sikáltuk a ruhát. Az ebédet legtöbbször én főztem az utasítás szerint...Egy órára elmosogattunk, aztán ismét le a mosókonyhába este nyolcig. Csütörtök péntek mángoroltuk a ruhát, Kosztáné vasalt.

Szombaton délelőtt felmostuk a gangot és a lépcsőt, délután literáltuk a ruhát... Mi a négy gyerek egy ágyban feküdtünk. A hétágú, nyeles, szíjkorbács állandóan a vízvezetékben ázott. A legkisebb vétségért ezzel kaptunk ki. Félévig bírtam." (Egy gyermekkorában telepre kihelyezett férfi visszaemlékezése)

Ha a közegészségügyi állapotokat nézzük, a gyermekek egészségügyi helyzete riasztó képet mutatott a 20-as és 30-as években. Az I. világháború utáni kiugróan magas csecsemőhalandóság mértéke csökkent ugyan (ebben nagy szerepe volt az Országos Stefánia Szövetségnek, amely országos védőintézet-hálózatot épített ki és 1930-ban már 220 csecsemővédő intézet működött az országban, bár még legalább ennyi intézetre lett volna szükség), de még 1930-ban is - országos átlagban - 100 csecsemőből 15 meghalt 1 éves kora előtt. Egy 1941-es budapesti felmérés szerint 5486 óvodásból 18%-a fertőződött meg a TBC (Koch) baktériumával. Emellett általános jelenség volt az izomgyengeség, vérszegénység, alacsony testsúly: mind-mind olyan tünetek, amelyek a szegénységgel és a rossz higiénés körülményekkel függtek össze. Pedig az 1925-ben - az amerikai Rockefeller Alapítvány segítségével - létrehozott Országos Közegészségügyi Intézet sokat tett azért, hogy a gyerekek egészségét védje. Az OKI tevékenységéhez tartozott a tisztiorvos képzés, a gyógyszerellenőrzés fejlesztése. Az Intézet segítségével egyre több faluban lehetett egészséges ivóvízhez jutni (ezzel is csökkentve a fertőzéseket és a csecsemőhalandóságot). Az OKI alapítása előtt induló Zöldkereszt hálózat anya-, és csecsemővédelemmel, valamint az óvodás és iskolás korú gyermekek védelmével, felvilágosításával (ld. tuberkulózis elleni küzdelem) foglalkozott. A Zöldkereszt tevékenységének középpontjában a falu higiénéje állt: orvosi rendelők és lakások építésével, kutak fúrásával kívántak javítani az agráriumban élő (zömében igen szegény) emberek egészségügyi helyzetén. A Zöldkereszt ingyen tej-és cukorakciókkal igyekezett segíteni a szegény sorsú kisgyermekes családoknak. Hatókörét három millió lakos egészségvédelmére kívánta kiterjeszteni.

A cserkész mozgalom, valamint a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete nyaraltatásokkal segítettek abban, hogy a rossz egészségügyi állapotban lévő - többségiben munkás származású - gyermekek testi és szellemi állapota javuljon. Ebben a munkában a vallási felekezetek, illetve az állam és a törvényhatóságok is kivették a részüket, de a gyermeknyomort mindez csak enyhítette valamelyest, felszámolni nem tudta azt. A gyermekeket hatványozottan sújtó szociális problémák kezelésében nagy szerepe volt az óvodáknak, hiszen ezekben az intézményekben követhetővé és elvben valamelyest orvosolhatóvá váltak a gondok. Mindezt felismerve, az 1921-ben létrehozott Szociálpolitikai Intézet szakemberei azt javasolták, hogy az óvodák alakuljanak át napközi otthonokká, ezzel is mérsékelve, kompenzálva a nyomort. 1929-re a Fővárosi Önkormányzat számos kisdedóvót kapcsolt össze étkező napközi otthonnal, ám a legszegényebb kültelki telepeken még ez is csak tűzoltásnak bizonyult. Az óvodák, napközi otthonok száma tovább nőtt a 30-as és 40-es években, és a gyermekvédők egyre inkább felismerték azt, hogy az óvónők szerepe, ,,szociális munkája" nélkülözhetetlen, hiszen ők nap mint nap találkoznak a gyermekekkel. [...]

A Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete a hatalom szorításában

Az 1919-es a kommün bukása után a Magyarországi Gyermekbarát Mozgalomra is megtorlás várt. Az új hatalom csak a Bethlen-Peyer-féle paktum megkötése után engedte ismét országosan működni az egyletet. A húszas években sorra alakultak meg újra a magyarországi helyi csoportok, amelyek száma 1922. májusában 40 volt (természetesen az új, trianoni határokon belül). Ahogy erre korábban már utaltam, a Gyermekbarát mozgalom is bőven kivette részét a háborút követő nyomorenyhítő akciókból. Kiváló kapcsolatai voltak az amerikai segélyszervezetekkel, a Nemzetközi Vöröskereszttel, több más külföldi segélyalappal, és együttműködött a konzervatív oldalhoz tartozó Gyermekvédő Ligával és Stefánia szövetséggel is. A tagság szeme előtt az a cél lebegett, hogy a fojtogató nyomort, ezen belül a gyermekeket sújtó szegénységet, gyakori éhezést, a magas csecsemőhalandósági szintet csökkentsék. Az együttműködési készség ellenére a konzervatív oldal egyre gyanakvóbban tekintett az egyesületre, annak ,,Krisztus-ellenessége, vallásellenessége" miatt. A katolikus egyházvezetés úgy értelmezte a Gyermekbarátok tevékenységét, hogy azok el akarják rabolni a gyermekeket Krisztustól és ezzel az ateizmus útvesztőibe terelik őket. Az egyesület ellen -fennállása idején - rengeteg panasz, illetve feljelentés érkezett. Ennek is tudható be az, hogy a belügyminiszter 1929-ben jelentősen korlátozta a Gyermekbarátok mozgásterét: gyakorlatilag megtiltotta, hogy a szervezet a munkásotthonokban és a szakegyesületi helyiségekben iskoláskorú gyermekekkel foglalkozzon.

Az is ott húzódott a döntés hátterében, hogy a korabeli tanügyi hatóságok egyre erélyesebben követelték az egyesület feloszlatását, mivel attól tartottak, hogy a szocialista eszmék által ,,befolyásolt" gyermekek az iskolákban kezelhetetlenné válnak. A támadások 1931-ben érték el tetőpontjukat: az iskolákban is szervezkedő katolikus Szívgárda össztüzet zúdított a Gyermekbarátokra, ám mindez már nem maradhatott válasz nélkül:

,,...Nem katonáskodunk a gyerekekkel, nincs kapitány, lelkünkből haragszunk mindenféle háborúra, mészárolásra... Ellenben módot adunk a gyerekeknek arra, hogy ők maguk mondjanak bírálatot a helytelenségek fölött. Jóindulatú, szabad embereket szeretünk a gyerekekben látni, nem a megpálcázott, térdepeltetett és büntetésekkel lélekben összetört gyerekeket, hanem az életet szerető, az embert becsülő, önállóságra törekvő teremteni tudó és akaró emberpalántákat látjuk bennük.. ,,...Nem katonáskodunk a gyerekekkel, nincs kapitány, lelkünkből haragszunk mindenféle háborúra, mészárolásra... Ellenben módot adunk a gyerekeknek arra, hogy ők maguk mondjanak bírálatot a helytelenségek fölött. Jóindulatú, szabad embereket szeretünk a gyerekekben látni, nem a megpálcázott, térdepeltetett és büntetésekkel lélekben összetört gyerekeket, hanem az életet szerető, az embert becsülő, önállóságra törekvő teremteni tudó és akaró emberpalántákat látjuk bennük..."

- vágott vissza Deák Lajos, főtitkár, a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja. Tehát miközben a Gyermekbarátok igyekeztek elképzeléseiket megvalósítani (1924-ben gyermekvédelmi lapot adtak ki ,,Gyermekbarát" címmel, 1925 és 1928 között a központi irodában anyasági, majd gyermeknevelési tanácsadó szolgáltatást indítottak, nyaraltatási akciókat, segélyakciókat, felvilágosító, illetve kulturális programokat szerveztek a gyermekeknek stb.), az egyesület működése elé egyre több akadályt gurított a keresztény- nemzeti eszme talaján álló hatalom. Részben ennek következtében a tagság létszáma a 30-as évek során meglehetősen hullámzó tendenciát mutatott: 1932-ben 900 fő (Ausztriában ugyanekkor 98.757 fő), 1933-ban 894 fő, 1934-ben 767fő volt a tagság. 1934-től ismét emelkedett és 1937-ben elérte az 1463 főt, majd 1941 után a taglétszám újra csökkenni kezdett, elsősorban a zsidó származású tagok- kötelező jellegű, törvény által előírt-kilépése miatt. (A tagság 1941 januárjában még 1341 főt számlált, 1942 őszén már csak 879 főt. Ezzel az egyesület elveszítette tagjainak 34%-át.)

A Gyermekbarát Egyesület Magyarország német megszállásáig működhetett, 1944. június 16-tól a belügyminisztérium rendelete értelmében megszűnt hivatalosan létezni, háborús gyermekmentő akcióit innentől illegálisan szervezte meg. [...]

Szociális munka a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesületében

A cím jól tükrözi azt a dilemmát, amellyel a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesületének szembe kellett néznie fennállása során. Az egyesület - amelynek teljes történetét ehelyütt nincs módom bemutatni -

nem jótékonyságra állt össze, amelyben lelkes munkások nem azért tömörültek, hogy itt jótékony mulatságokat rendezzenek és jótékony filléreket osztogassanak ki, hanem azért, hogy mindazt a mulasztást, amelyet az állam a gyermekvédelem terén elkövetett, a maguk erejéből pótolják. Nem jótékony egyesületnek, hanem szociálpolitikai intézménynek alakult ez az egyesület, a szülők bevonásával és önzetlen részvételével. Nemcsak a gyermekvédelem, s a gyermekvédelmi munkák elvégzése volt a célja, hanem az is, hogy a munkásszülőket pedagógiai és egészségügyi munkára nevelje...

- idézte föl Kéthly Anna az egyesület misszióját 1924. május 28-án, a Nemzetgyűlésben. [...]

Az egyesület tisztában van azzal, hogy egyes apró, bármely dekoratív részletkérdések megoldása, jótékony nemtők dilettáns pepecselése nem lehet alapja a munkásság gyermekvédelmi mozgalmána

- olvashatjuk a ,,Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete 1917-1921. évi jelentése és zárszámadásai" című dokumentumban. Ez a - nem éppen hízelgő - mondat a polgári jótékonykodást és az egyházi karitaszt volt hivatott bírálni, mivel az egyesület alapítói és szakmai vezetői már 1917-ben tudták, hogy a jótékonykodás- bármennyire is jó szándék övezi azt- a szegénység kezelésének csak tüneti módja és a szegényeket nem partnernek, hanem szegény sorsú alattvalónak tekinti.

2003-as levéltári kutatásaim során megfigyeltem, hogy a korabeli, polgári jótékonykodás talaján álló egyletek oklevelei, jelentései, jegyzőkönyvei a kegyesség és a keresztényi- felebaráti szeretet jegyében és hangvételével íródtak. A dokumentumok még csak csírájában sem tartalmaztak olyan momentumokat, amelyek a szegénység makro-, társadalmi szintű megoldásának szándékára utaltak volna. A Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesületének missziójában viszont számos, a szegénypolitikán jócskán túlmutató alapelvre leltem. Ezeket az elemeket az alábbiakban, pontokra szedve foglalom össze.

A Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesületének célja:

a munkásgyermekek testi és szellemi jólétének előmozdítása, az iskolai oktatásra vonatkozó, érvényben lévő rendeletek tartása mellett, minden pártpolitikai és vallásfelekezeti kérdés mellőzésével.

A célok eléréséért megfogalmazott programpontokat nagyjából négy irányvonalra lehet osztani:

Az első irány a testi és lelki egészség megőrzését és javítását jelentette, az alábbi módokon:

A szülők és nevelők felvilágosítása - brosúrákon, információs lapokon keresztül
Közegészségügyi, felvilágosító, illetve kulturális előadások, valamint kirándulások és táborok szervezése a munkásgyermekek számára
Testnevelési klubprogramok, sportesemények szervezése

A második irány az iskolával és az oktatással kapcsolatos programpontokat tartalmazta:

A gyermekek helyi, történelmi és földrajzi ismereteinek bővítése (helytörténeti kiállítások és múzeumok látogatásával)
A gyermekek (anyagi és természetbeni) támogatása abból a célból, hogy tankötelezettségüknek eleget tudjanak tenni
Az iskolai jóléti intézmények figyelése, a szülők tájékoztatása

A harmadik irány volt a jogsegély, amely szerint:

Az egyesület, tagjai számára, szükség esetén, gyermekvédelmi ügyekben ingyenes jogvédelmet nyújt. Ennél a programpontnál az alapítók elsősorban arra gondolhattak, hogy abban az esetben, ha a hatóság-a nyomorúságos életkörülmények miatt - ki akart emelni egy gyereket a családjából, akkor az egyesület ügyvédi védelmet kívánt biztosítani az érintett szülőknek. A gyerekek indokolatlan kiemelése és hospitalizálása, majd telepre való kihelyezése amúgy is idegen volt az egyesület alapelveitől.

Negyedik irányként megjelent a családon belüli, gyermekek ellen (is) irányuló erőszakkal szembeni fellépés:

Az egyesület minden olyan veszedelem (erőszak, alkoholizmus, egyéb szülői visszaélések) ellen küzd, amelyek a gyermekek fejlődését, nevelkedését gátolják. A tüneti kezelést nyújtó klasszikus szegénygondozásnál (mint a pénzbeli és természetbeni támogatás) már jóval tovamutatóbb, progresszívebb volt az, hogy az egyesüket a megelőzésre, a tájékoztatásra, oktatásra és nevelésre ekkora hangsúlyt fektetett célkitűzéseiben. A szülők, valamint az iskolák bevonásának szándéka egy rendszerszerű, komplex szociális munka beindításának igényét mutatták.

És hogy mi valósult meg ezekből az első években?[...]

Az 1922-ben készült ,,Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete 1917-1921. évi jelentése és zárszámadásai" című dokumentum áttanulmányozása azt a feltevésemet erősítette meg, miszerint a háború után Magyarországra szakadt nyomor közepette az egyesület szociálpolitikai alapelvei 1921-ig (és később sem) a gyakorlatban nem igazán tudtak megvalósulni. Feltehetőleg erre sem idő, sem elegendő anyagi forrás nem állt rendelkezésre, hiszen milliók éheztek az országban. A zárszámadás nyelvezete egy olyan csatára, harcra utal, amely sokszor az éhhalált volt hivatott megelőzni.

A munkanélküliekről való gondoskodás nem karitatív kérdés, hanem szociális probléma

- olvasható a jelentés legelső bekezdésében. A zárszámadásban részletesen elemzett 1921-es segélyakció célcsoportjai a munkanélküliek és azok hozzátartozói (elsősorban a gyermekek), illetve az internáltak és azok hozzátartozói voltak. Az akciót egy 11 fős testület (1 főorvos, 1 adminisztrációs vezető, 9 bizottsági tag) koordinálta. A program szakmai bázisát több mint 50 budapesti, illetve Budapest-környéki orvos képezte. Az intenzív, ,,tűzoltó" munka a mérhetetlen nyomor, éhezés és gyakori betegség kínjain próbált enyhíteni, mindezt ingyenes orvosi ellátással, kötszer-segéllyel, gyógyszersegélylyel, élelem osztásával, pénzbeli támogatással. Az akció (az egyesületen keresztül) kapcsolatban állt a szakszervezetekkel, az MSZDP-vel, valamint a még Magyarországon működő, de az országot már elhagyni készülő külföldi segítő missziókkal. A programhoz szükséges anyagi erőforrásokat a szakszervezetek és más munkás intézmények hozzájárulásaiból fedezték. (Az egyesület két jótékonysági koncertet szervezett, amelyek bevételét az akció költségeinek fedezésére fordította. A munkás szolidaritást mutatja, hogy több bányában vasárnapi műszakot tartottak, a bányászok összesen 24.130 Kg barnaszén adományozásával kívántak hozzájárulni a segélyakcióhoz.)

A segítés mindemellett szigorúan rászorultság alapján történt, a jogosultságot az egyesület választmányának, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt titkárságának, a Szakszervezeti Tanácsnak és kötelékeinek, valamint az MSZDP Nőbizottságának is jóvá kellett hagynia.. Az erős kontroll egyébként nem csak az igényjogosultságra terjedt ki, hanem a pénzügyekre, az adományok kezelésére is. A pénzügyi bizottságnak havonta kellett leltárt készítenie, és havonta legalább egyszer üléseznie. A programban részt vett 863 beteg kliensről különböző megoszlási statisztikák készültek, amelyekből kiderült, hogy a többség (503 fő) gyermekkorú, 154 fő nő, 201 fő férfi volt. A programban a háromgyermekes családok képviseltették magukat a legmagasabb arányban. Ugyancsak tételes, könnyen áttekinthető, professzionális táblázat készült arról, hogy milyen természetbeni (gyógyszer, tápszer, ruházat) juttatás vagy pénzügyi segély, mikor milyen mennyiségben és Korona értékben került kiosztásra.

Dr. Kuffmann Pál, az akció egyik vezetője ugyanakkor elégedetlenségének adott hangot amiatt, hogy a rászorulók töredékének tudtak csak segíteni, mivel pénzforrásaik meglehetősen szűkösnek bizonyultak. 1923-ban a szükség úgy diktálta, hogy az egyesület újabb nyomorenyhítő akciót szervezett, ehhez 946 ezer Koronát tudott összegyűjteni. [...]

Nyaraltatás, táboroztatás a munkásgyermekek számára

A Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesületének programjának ugyancsak fontos eleme volt a gyermeküdültetés, a kirándulás, illetve a napközi. Mindezek azt a célt szolgálták, hogy a gyakran nyomorúságos, egészségtelen körülmények között élő munkásgyermekek, kiszakadva otthoni sivár lakóhelyükről, jó levegőn, szerény, de rendszeres étkezéssel, szabadidő tevékenységgel, sporttal regenerálódjanak. Az akkori nyomort figyelembe véve egy gyermeknek már néhány hét nyaralás is komoly segítséget jelentett. Az egészségesebb környezet hatására a gyerekek megerősödtek és ellenállóbbakká váltak a fertőzésekkel (elsősorban a tbc-vel) szemben. A gyermekek többsége sovány volt és már néhány kilós hízás is komoly eredménynek számított 2 hét nyaralás után. [...]

Kéthly Anna 1937-ben, az egyesület alapításának 20. évfordulóján, beszédében a napközi nyaraltatást a Gyermekbarátok legértékesebb és legsikeresebb programjának tekintette.

Túl a szegénygondozáson

Szakmatörténeti szempontból fontos és úttörő vállalkozásként az egyesület 1925-ben anyasági tanácsadó szolgálatot indított a Rákóczi ót 42. számú központjában. Ezt követően ugyanott megszervezte a házassági, nevelési és pályaválasztási tanácsadást is. Az egyesület központjában folyó - a szegénypolitikán túlmutató - nevelési tanácsadásokon, szülői értekezleteken képzett pedagógusok és pszichológusok dolgoztak a szülőkkel és gyermekekkel. Kutatásaim során találkoztam Évával, aki egykor gyermekként vett részt az egyesület életében. Éva 10 évesen, 1933-ban veszítette el ügyvéd édesapját. A nagy megrázkódtatás miatt pszichológiai segítségre volt szüksége, emiatt édesanyjával felkeresték Mérei Ferencet. Mérei baloldali beállítottságú szakember volt és kapcsolatban állt a Gyermekbarátokkal. Fogadta a munkásgyermekeket, illetve a Rákóczi út 42.-ben ő is rendszeresen tartott előadásokat a szülőknek.

A kulturális programok, matinék, színházi és mozi előadások, a gyermekkórusok, dalárdák szervezése pedig a gyermekek szellemi fejlődését szolgálták. A kultúra megismertetése összhangban állt az öntudatos, művelt, az embertársait tisztelő, pacifista, szocialista ember eszményével. Mindez a szociáldemokrácia egyik alapelve volt és a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete erősen építkezett erre a szociáldemokrata értékre. Nem véletlen, hogy a konzervatív hatalom, intézményrendszer és egyház megijedt a számára radikális nyelvezettől és ideológiától. [...]

Az egyesület 1917 és 1948 között 100.000-nél is több munkásgyermekkel került kapcsolatba (részben saját programjai kapcsán, részben más intézményekkel és egyletekkel összefogva). A napközi táborok, nyaraltatások és tárborok fontos, egészségjavító programok voltak, de hatásaiban nem jutottak túl a kor filantrópiáján, mivel a nyomorenyhítés (mint tüneti kezelés) volt a céljuk. A Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete ugyan számos szegénypolitikán túlmutató programot indított be (nevelési tanácsadás, anyasági tanácsadás, lelki gondozás), de ezeknek a programoknak a fejlődésével és hatásaival kapcsolatban nem találtam utalást. Nagyon valószínű, hogy a szegénység, a szűkös források és a hatalom nyomásának közepette ezek a programok országos szinten csupán elszigetelt, úttörő műhelyként működhettek.[...]

A célkitűzésben egyértelmű volt, hogy az egyesület a munkásgyermekeken akart segíteni. Az

egyesület elsősorban a segélyakcióival, kirándulásokkal és nyaraltatásokkal érte el a legtöbb gyermeket és szüleiket. Azt fontos hangsúlyoznunk, hogy a tagság elsősorban munkásokból állt. (Magdi elmondásai szerint az alapító tagok minden egyes csoportnál zömében szociáldemokrata párti tagok és egyben szülők voltak.) Gyakran először saját gyermekeiket vitték el az egylet rendezvényeire, majd a gyerekek elhozták kis barátaikat is (akik családjai eredetileg már nem feltétlenül álltak kapcsolatban a szervezett munkásság intézményeivel). Kifejezetten progresszívnek tartom az egyesület azon pontját, amely szerint a gyermeket a szülők aktív bevonásával, tájékoztatásával együtt akarták elérni. Mindez a családot rendszerként tekintő, a prevenciót előtérbe helyező gyermekvédelmi munka alapja (az egészségügyi felvilágosítás a fertőzések terjedését, a nevelési tanácsadás, illetve a kulturálódás pedig a gyermekek elkallódását voltak hívatottak megelőzni). Az 1924-től megjelenő Gyermekbarát című folyóirat is ezt az alapelvet igyekezett szem előtt tartani.[...]

Kutatásaim, olvasmányaim és az interjúk során egy jól szervezett (igaz a korszak nagy részében alacsony taglétszámú), programjában haladó, korszerű gondolatokat és szociálpolitikai alapelveket felvonultató munkásmozgalmi szervezetet ismertem meg. A Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete a demokratikus önszerveződés és a munkás önigazgatás talaján állt. Együtt akart működni minden olyan hatósági intézménnyel, civil egylettel, segélyszervezettel, amely a munkásgyermekek (és családjaik) szegénységének enyhítéséért, hosszabb távon a szegénység felszámolásáért tevékenykedett. Missziójában egy felvilágosult és gazdagodó munkásosztályt vizionált, de szociálpolitikai alapelveit - a szakdolgozatomban ismertetett gazdasági, politikai és társadalmi okok miatt - nem igazán tudta a gyakorlatba átültetni. 1929-ben Szerdahelyi Sándor ,,A munkásosztály filantrópiája" című tanulmányában így nyilatkozott: ,,Immár tizenkét éve működik az egyesület, rendkívül súlyos anyagi körülmények között, teljesen magára utaltan, a nyomorúságnak abban az áradatában, amelyet éppen ennek a könyvnek az olvasói előtt fölösleges ismertetnünk..." Szerdahelyi kijelentése is azt támasztja alá, hogy az egyesület a két világ háború között első sorban a tűzoltásra vállalkozhatott, mivel erre a szerepre predesztinálta a társadalomban tapasztalható nagyfokú szegénység. A felkutatott dokumentumok, illetve a Gergely Ferenc által összegyűjtött iratok és újságcikkek, valamint az interjúk alapján azt valószínűsítem, hogy az egyesület központjában működő szolgálat volt az egyedüli olyan kezdeményezés, amely túlmutatott a szegénygondozáson. A munkásgyermekek táboroztatása, nyaraltatása egészségvédelmi szempontból fontos és pótolhatatlan munka volt, de mindez csak tüneti szinten tudott segíteni a gyermekszegénységen (akár csak az élelmiszer-, ruha- és pénzsegély akciók). Az egyesületi tagság önkéntes alapon, lelkesedésből, szeretetből segítették a munkásgyermekeket. A szociáldemokrata identitás, illetve a munkásmozgalom fontos kohéziós erő volt az egyesületben. Ennek is köszönhető, hogy az egylet a hatóság és az egyházi ellenszenve, támadásai ellenére is talpon tudott maradni. [...]

Mivel a korabeli kereszténykonzervatív tábor számára ijesztő volt a Gyermekbarátok és általában véve a szociáldemokrácia értékrendje, nyelvezete, ezért a hatalom az egyesület minden tevékenységét igyekezett gátolni vagy legalább is ellenőrizhető keretek között tartani. A gazdasági nehézségek és a társadalom, az egyház, valamint a hatalom ellenszenve együttesen idézte azt elő, hogy míg az osztrák anyaszervezetnek 1932-ben már közel százezer tagja volt, addig a magyar Gyermekbarátoknak gyakorlatilag az egész Horthy rendszer alatt a fennmaradásért kellett küzdeniük.