Harsányi Iván

Gyermekbarát vasárnapok

(A Gyermekbarát Pikniken, 2017. április 22-én elhangzott beszéd szerkesztett változata)

Most nagyon régi dolgokról fogok mesélni nektek, amelyek több mint nyolcvan éve estek meg velem. Ez nagyon sok idő. Ha még ma is élénken emlékezem rájuk, az azt mutatja, hogy nagyon fontosak voltak számomra, és azok számára, akikkel együtt éltük át őket.

Jóval az előtt, hogy megszülettem, derék felnőtt munkásemberek úgy vélték, nem jól van az, hogy a szegényebb sorsú gyerekek nemcsak a hétköznapokat, hanem a hétvégét is a füstös külvárosokban töltsék. Ezért megalakították a Munkás Gyermekbarát Egyesületet. Ezt nagyon sok szülő és nagyszülő támogatta, akik vasárnaponként korán reggel fölkeltek, gyerekeikkel, unokáikkal fölkerekedtek, és egyenként vagy csoportokban siettek a jó levegőjű, napsütéses erdei tisztásokra, hogy ott játékokkal, dalolással, tréfás versenyekkel töltsék az időt. Rendszerint csak késő délután indultak haza, élményekkel gazdagodva.

Budapesten a Hűvösvölgyi Nagyrét volt a leggyakoribb célpont. A 83-as villamossal lehetett megközelíteni, majd egy kis mászással elérni. A tágas réten letáboroztunk, a felnőttek a kijelölt tűzrakó helyeken nagy kondérban egyszerű ételeket főztek. Idővel nagy fedett tribünöket is építettek, asztalokkal és padokkal, ahol étkezni lehetett, vagy ahova, ha esett az eső, be lehetett húzódni. Ilyenkor sem állt meg az élet, gyakorlott művészek, mesemondók szórakoztatták a gyerekeket, meséket mondtak, vagy dalokat tanítottak nekik. Az egyik dal így hangzott:

"Már ezután úgy élem világom,/ könyveimet a jobbsarokba vágom,/két szögesemmel a hegy-völgyet bejárom,/ gyermekbarát-élet a legszebb a világon!"

Valóban, sokszor a köröskörül magasló hegyeken, dombokon kirándulást tettünk, ami után délben éhesen értünk vissza a Nagyrétre, hogy elfogyasszuk az ebédet, amelyet közben a szülők elkészítettek. De honnan került elő az ebédhez való? A szülők hozták magukkal, nagy szatyrokban, kannákban. Voltak kis tálkák, amelyekbe kimérték az adagokat, meg kis poharak. Ezeket azután a réten található nyomóskútnál mostuk el.

A réten mindenféle holmiból, ruhákból, hátizsákokból "kapukat" jelöltünk ki, és kézilabda-csapatokat alakítottunk, ügyelve arra, hogy mindegyik csapatban legyenek nagyobb és kisebb gyerekek. A legügyesebbek választhatták a csapattársaikat, a szülők voltak a nézősereg, akik biztatták a játékosokat. Futóversenyeket is tartottunk, a jutalom egy-két apró cukorka, csoki volt.

Vicces versenyeket is rendetünk. Az egyik legkedveltebb a lekvároskenyér-evő verseny volt. Két fa közé zsinórt feszítettünk ki, amelyre megfelelő távolságban lekvárral kent kenyereket függesztettünk föl. A feladat az volt, hogy minél előbb el kellett fogyasztani a kenyereket, de úgy ám, hogy a kezünkkel nem érinthettük, azt hátra kellett tenni, és a kenyérnek nem szabadott a földre esni. A közönség nagyokat nevetett a versenyzőkön, akik rövidesen maszatos kis krampuszok lettek.

Műsorokat is adtunk, amelyeket néha magunk találtunk ki. Az én csoportom egyszer a "szövit" népszerűsítette. Hogy mi volt a szövi? A munkásoknak volt egy Általános Fogyasztási Szövetkezet nevű szervezete, amelybe szerény tagdíjjal be lehetett lépni, és a szövi a tagoknak leszállított áron adott különböző jó minőségű élelmiszereket. Nekünk ez azért volt fontos, mert a szövinek kisteherautója volt, és azzal szállította a helyszínre a kondért, az edényeket, a konzerveket, és egyéb, kézben nehezen vihető dolgokat.

A Nagyréten többször megjelentek a Munkás Testedző Egyesület ismert sportolói, főleg tornászok, akik nemcsak tornabemutatókat tartottak (például emeletes "gúlát" csináltak, vagyis egymás vállára álltak), hanem bennünket is tanítottak különböző tornagyakorlatokra, én például a "tigrisbukfencet" szerettem.

Néha kiránduláson találkoztunk a cserkészekkel, akik egy másik gyermekszervezet tagjai voltak. Ezek egymást "Légy résen!" jelszóval köszöntötték. Ez nekünk furcsa volt, ezért ha találkoztunk velük, "Légy van a résen!" kiáltással csúfoltuk őket, persze ha nem voltak nyilvánvaló túlerőben, mert előfordult, hogy ebből kisebb csetepaté támadt.

Nyáron, a naptárban lévő Anna napon meglátogatott bennünket Kéthly Anna, a parlamenti munkásképviselő, és velünk töltötte a napot.

Ha azután estefelé hazaindultunk, a lelkünkben őriztük az aznapi élményeket, és alig vártuk a következő vasárnapot, amikor újra találkozunk.

Később is, sok-sok évtized után évente legalább egyszer az unokáimmal kijártunk a Nagyrétre, hogy ők is lássák, hol töltötte a nagyapa azokat a kedves vasárnapokat. Igaz, a tribünöket már lebontották, de a Nagyrét megvan, és remélem, az unokáim gyermekei is látni fogják.